Az Eltörölni Frankot című filmet leginkább a magyar nyolcvanas évek diktatórikus rendszerének korképeként igyekeznek bemutatni a készítők és a kritikusok is, ám úgy gondolom, hogy Fabricius Gábor és stábja egy jóval mélyebbről feltörő problémával állítják szembe a nézőket, aminek csak a felszíne a történelmi kontextus.
Ha izgalmas fordulatokra és csavaros történetre vágyunk nem erre a mozira érdemes jegyet váltani hiszen már az első jelenet első snittje narrálja a film egészét. A főszereplő Frank Róbert és társai koncert plakátokat ragasztgatnak fel egy rosszul megvilágított utca falára, majd egy kétirányú alagúthoz érve hirtelen megjelenik egy rendőri felvezetéssel érkező katonai konvoj. Míg Frank két társa a biztonságot adó szemközti alagútsávba menekül és onnan integetnek, kiabálnak barátjuknak, addig a másik oldalon maradt főszereplő csak lekuporodik és várja míg elhajt mellette az ekkor már minden más hangot dübörgéssel elnyomó, végtelennek tetsző konvoj. Tiszta kép: Frankon ugyanilyen módon fog keresztülhajtani a diktatúra könyörtelen gépezete.
A rendező módszeresen épít a szimbolikus jelenetekre, amik néhol érzékenyebbek, máshol inkább didaktikusak, ugyanakkor ezek értelmezése nélkül elvétjük a film valódi történetét és az előszóban emlegetett mélységét is. Ha csak a felszínt vizsgáljuk a narratíva töredékesnek hathat és a történelmi hitelességgel kapcsolatban is kérdések merülhetnek fel, amikre a kritikák nagy része már rávilágított, így ezekről nem szólnék többet. Olybá tűnik, mintha Fabricius is figyelt volna arra, hogy ne akarjon egy konkrét múltidézést tartani – hiszen az könnyen áthajolhat a giccs kategóriájába – és ezáltal ne Bódy Gábor Kutya éji dala című alkotását vigye újra vászonra. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a filmben ne mutatná meg nekünk azokat a kínzó kelet-európai és azon belül is magyar történelemből fakadó problémákat, amik még a mai napig is hatással vannak életünkre és az ezekről folytatott diskurzust generációról generációra igyekeznek megkerülni az emberek egy maroknyi alkotót és közszereplőt leszámítva.
Több jel is egy átfogó korképre utal, nem pedig egy konkrét időszakra és helyszínre. Az utóbbira legfeljebb Kádár János beszédjeiből következtethetünk, amik többnyire rádióadásokban, háttérzajként jelennek meg és az előbbit sem ismerjük pontosan, maga Frank is belezavarodik, mikor kérdezik tőle mennyit írunk, talán 1983 vagy ’84. Lezárásként rövid szövegblokk jelenik meg arról, hogy a politikai pszichiátria egy létező büntetés volt a diktatúrában. Előszeretettel kényszergyógykezelték az ideológiailag veszélyesnek ítélt személyeket, viszont ennek a filmvégi magyarázatnak olyan hatása van, mintha csak fátyolként hintették volna ezt a kontextust a mű valódi gondolatiságára.
Mielőtt a legfontosabb és valódi narratívát feltáró jelenetre térnénk, vizsgáljuk meg Frank Róbert karakterológiáját, ami közelebb fog vinni minket a filmben meghúzódó mélységéhez. Egy lázadó fiatalemberről van szó, akit a titkosrendőrség megfigyel (és megfigyeltet) a zenekarával egyetemben. Igaz, a többi zenekartagot is vegzálják a rendőrök, elsősorban Frankot igyekeznek megtörni, hiszen ő a hatalom valódi ellensége, dalszövegeivel „izgatja” az ifjúságot. De mi, vagy ki ez a rendszert fenyegető ellenség?
Frank figurájának erőteljes messianisztikus hatása van és ezt kicsit jobban érdemes kifejteni, mivel fontos következtetéseket vonhatunk le belőle. Egy alkalommal, mikor elviszik Frankot a rendőrparancsnokhoz, megelevenedik Krisztus megkísértésének bibliai jelenete. A Sátán egy hegy tetejéről megmutatja a világ összes kincsét, majd mindent felajánl a behódólásért cserébe. Frankot ugyanígy kecsegtetik az állam által egyengetett zenekari pályával, mindezt egy hangosító szobából, ami a zenészek fölött helyezkedik el. A parancsnokról eszünkbe juthat még Dosztojevszkij Nagy Inkvizítora is, mivel arról győzködi Frankot, hogy ilyen formában semmi szükség rá ebben a világban, ugyanakkor az együttérzés álcája mögé bújva próbálja meg rávenni a főszereplőt a változásra. A filmben kitüntetett szerepe van a madaraknak is, amik nem csak a Bibliából lehetnek ismerős szimbólumok (Szentlelket(!)[1] galamb formájában szokás ábrázolni). A galamb itt – mint Noé esetében – a szabadság jelképeként kerül színre egy titkos lakástalálkozón, ahol az ellenálló értelmiség jár össze. Miután Frank és barátnője az útlevelük kapcsán érdeklődtek az egyik (látszólag) fontos személytől és épp elhagynák a lakást, hirtelen galambok jelennek meg a szobában, az ott tartózkodó emberek pedig nevetve kapkodnak utánuk. Többértelmű utalást is felfedezhetünk ebben a képben. Jelképezheti a Frankra és barátaira váró nehézségeket a disszidálással kapcsolatban, másrészt az itt jelenlévő értelmiséget is, akik hiába gyűlnek össze kis szobákban, hogy kulturálódjanak, ugyanúgy be vannak zárva és ugyanúgy a rendszer részei, mint az utca embere vagy épp a diktatúra kiszolgálói, csak ez nekik nem tűnik fel, mert a hamis szabadság ábrándjával áltatják magukat és riadt galambokként próbálnak nem földre zuhanni. A valódi szabadságot sosem érthetik és érhetik el szemellenzős látásmódjuk miatt. A madár szimbólum máshol is visszatér, t.i. mikor Frank megkapja az elkészült útlevelet a pszichiátria igazgatójától. Az igazgató feje mögött elhelyezett kalitka kétségtelenül utal a szereplő szellemének megmerevedett és zárt rendszerére. Bibilikus, egyben a főszereplő messianisztikus vonására való utalás a filmvégi modern keresztre feszítésként értelmezhető jelenet és Frank revelációja ekkor megy végbe, erre később rávilágítunk, pontosan mit is jelent. A történés mellett a kamerabeállítás ismét a segítségünkre siet és a főszereplő rezzenéstelen, félig letakart testéről akarva akaratlan is eszünkbe juthat Mantegna Piétaja.
Térjünk vissza a nemrég feltett kérdésünkhöz, mi vagy ki fenyegeti a rendszer biztonságát? Egyértelmű, hogy Frank lázadásához köthető az ellenség fogalma, ám ehhez nem elég a hatalom ellen lázadónak lenni – Frank társait sokkal kevesebb alkalommal állíttatja elő a rendőrség. A válaszhoz úgy juthatunk közelebb, ha a kérdést kicsit máshogy tesszük fel, újrafogalmazzuk: mi zavarja leginkább a diktatúrát Frank személyében és az általánosságban is? Az előbbiekben tárgyaltak után nem nehéz válaszolni: szabadság, ami a gondolat, a szellem szabadsága. Ám ez önmagában nem lenne elég. Frank szabadsága azért is veszélyes a hatalom számára, mivel valóságos, ellentétben az értelmiségével, emellett megváltó erőként söpörhet végig hallgatóságán függetlenül attól, hogy a rendszer ellen lázad vagy szolgálja azt, ám ez a szellem még nincs tisztában önmagával, ahogy a filmben mondják:
„Energia az van, de irány is?”
Ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy Frank nem azért válik szabaddá, mert jézusi karakterként tűnik fel, hanem a szabadságából adódóan lesz messianisztikus szereplővé, ezért téves megragadni az értelmezés azon szintjén, ahol modern Krisztusként tekintünk a főhősre. Itt jutunk el a narratívának egy olyan értelmezéséhez, amit konzekvensen végig lehet követni, ellentétben a felszínen mozgó történelmi és filmtörténeti alapokra támaszkodó elemzéssel, ami akarva-akaratlan félreviszi a megértést. Kézenfekvőnek tűnhet, hogy valóság és hallucináció, a normalitás és őrület paradoxonát (vajon ki őrült és ki nem) lássuk megelevenedni, viszont ellentétes a viszony, ahogy a krisztusi karakter és a szabadság esetében, mindezek csak a következményei valaminek, amit mi előbb nagyvonalúan szellemi szabadságnak neveztünk. De mit is jelent ez pontosan?
Bergyajev Szellem és realitás című egyik főművében úgy fogalmaz:
„Pontatlanság volna azt állítani , hogy a szellem a lét. A szellem a szabadság, a szellem az alkotás. A szellemé az elsőbbség a léttel szemben, hiszen a szabadságé az elsőbbség.”[2]
Vagy egy másik helyen:
„Ami szellemi, az belülről, a mélyből érkezik. Ám a benső külsővé lesz, megmutatkozik. A szellem – magában-való-lét, de óhatatlanul a másikért-való-létté válik, aktív módon kifejezi önmagát a másik számára.”[3]
Arról is többször állítást fogalmaz meg az orosz filozófus, hogy a szellem elsődlegesen szubjektív és nem objektív. Egyik szubjektum a másik szubjektum felé irányulva tud kifejező lenni, a tárgy felé fordulva a szubjektum objektivizálódik, ami elidegenüléssel és a szabadság megszűnésével jár. Mégis miért gondolhatjuk, hogy ez a film a szellemről, a szellem fejlődéséről és evilági megnyilvánulásáról szól és minden más értelmezés e cselekmény alá rendelődik.
A legelső pszichiátrián játszódó jelenetet kell elemezni ahhoz, hogy ennek a történeti linearitásnak a kezdetét felfedezzük. Miközben a főszereplő családi és pszichés hátteréről érdeklődnek, a mellette lévő asztalnál a barátnője egy megnémult, szintén kopasz fiatalt faggat hasonló kérdésekkel. A most is remek operatőri munka miatt egyértelművé válik, hogy egy harmadik beszélgetésnek vagyunk szem- és fültanúi, ami Frank és barátnője között zajlik. Már ekkor felmerülhet számunkra a kérdés, vajon a két kikérdezett ember egy és ugyanaz a személy? Később egyre több dolog derül ki a néma (nem mellesleg nő nemű![4]) karakterről, aki verseket ír a naplójába és csak Franknak mutatja meg. Megismétlem, hogy ezek a revelációk természetesen csak úgy tekinthetők jelentőségteljesnek, ha az általunk felkínált szellemtörténeti értelmezést vesszük figyelembe, ettől eltérő elemzések túlságosan didaktikusnak találhatják e jeleneteket, ahogy azt már említettük korábban. Frank egy alkalommal magával viszi koncertre a lányt, aminek rendőrségi attak vet véget, ám mintha ő már senkit sem érdekelne, csak megfigyelője az eseményeknek, a lánnyal ellentétben, akit rögtön lekapcsolnak és elvisznek a helyszínről. Ezután a főszereplő lázasan keresni kezdi „párját”, de mintha egy abszurd lázálomban lenne, nem találja a rendőrségen, ahova elvileg bevitték az előző napi koncert után és az emberek, akikkel összefut lekezelően kinevetik vagy figyelemre se méltatják. Végül egy sikertelen gyilkossági kísérlet után a zárt osztályon találkozik az elveszettnek hitt némával.
Az egyetemes szellem drámájának vagyunk szemtanúi, ahogy a potencialitás állapotából igyekszik újra megnyilvánulni a háborútól, diktatúrától és elnyomástól szenvedő világban, kiváltképp Európában. Erre a gondolatra végérvényes bizonyítékként az utolsó jelenetek egyike szolgál. Frankot elektrosokkal kiütik és miközben eszméletlenül fekszik egy női kéz lágyan ránehezül a testére, a mindeddig néma szereplőt pedig az egész film alatt először és utoljára halljuk beszélni, a szellem beáramlik a világba. Ezek után Frank elnémul, nem tud többé megszólalni.
A szellemben keletkezett törést tehát így jeleníti meg a film: mikor megválthatott volna másokat Frankon kívül, még nem volt a teljes, de már ekkor is üldözték, ezért el kellett menekülnie az objektív valóságból, megnémult. Később – miközben Frank nincs magánál – ismét realizálódott, azonban elvesztette expanzív erejét, nem volt képes átadni magából másnak, a személyes megváltáson túl képtelen volt többet véghez vinni. Ezekből a jelekből tisztán kivehető, hogy az Eltörölni Frankot mondanivalója túlmutat azon a történelmi válságon, amivel leginkább igyekeznek promotálni és egy személyes pszichológiai drámánál is többet vitt vászonra Fabricius.
[1] A magyarban Szentlélekként használt kifejezés a görög nyelvű Evangéliumban (Szeptuaginta) szellemet és Szent Szellemet jelenti (pneuma).
[2] Nyikolaj Bergyajev: Szellem és realitás, Ford. Patkós Éva, Typotext Kiadó, 2020., 44. o.
[3] Nyikolaj Bergyajev: Szellem és realitás, Ford. Patkós Éva, Typotext Kiadó, 2020., 66. o.
[4] A görög mitológiában az istenek – hogy ne konkuráljon hatalmukkal – kettéválasztják az embert nőre és férfira. Platón: Lakoma (Végre Zeusz nagy nehezen kibökte: "Azt hiszem, kisütöttem, mint maradjanak fönn mégis az emberek, úgyhogy azért véget is vessünk féktelenségüknek, meggyöngítvén őket. Nohát, egyenként kettényesem őket, és így gyöngébbek lesznek, s ugyanakkor nagyobb számuk révén még hasznosabbak. És majd, fölegyenesedve, két lábon járnak. Ha aztán ismét betyárkodni méltóztatnak, és megint nem nyughatnak, akkor újra kettészelem őket, aztán egy lábon szökdécselhetnek.")