Roy Andersson az európai film egyik legegyedibb képviselője. Statikus, fotószerű rövid jelenetek összessége jellemzi képi világát, amik a Történetek a végtelenségről filmben – ahogy a rendező előző munkájában is (Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről) – Pálos Gergely operatőrnek köszönhetően kelnek életre.
A filmvetítésre öt perccel a kezdés előtt érkezem. Bőven sok időm van még a reklámok miatt. A moziterem teljesen kihalt, levideózom és elküldöm pár embernek üzenetben, hogy egyedül fogok moziba filmezni, vírusbiztosan, teszem hozzá mosolyogva. Elfoglalom a helyem és várom, hogy elkezdődjön a vetítés. Egyszer csak belép a terembe egy pár, akik pont az előttem lévő sorba kaptak jegyet. Kisvártatva még egy pár érkezik, majd még egy. Egészen furcsának találom, hogy egy multiplex moziban ennyien érdeklődnek Roy Andersson filmje iránt, akit nevezhetnénk Európa groteszk Yasujiro Ozu-jának is. A reklámok alatt az az érzésem támad, hogy a multiplex munkatársai nem igazán tudtak mit kezdeni a rendezővel és filmjével. Néhány egyáltalán nem ideillő vígjáték és egy fokkal már tematikusabb szerzői film előzetesét vetítik le, mielőtt teljesen elsötétülnének a fények. Újabb nézők érkeznek a moziterembe és sietve leülnek. Meglepő módon tíz-tizenkét ember gyűlt össze péntek este egy multiplex moziban, hogy megnézze a Történetek a végtelenségről-t.
A film nem árul zsákbamacskát. Első pár jelenete után rögtön sejteni lehet, hogy lassú folyású, rövid epizódokat fogunk látni, amik minimálisan vagy egyáltalán nem fognak összefonódni a hagyományos narratívák mentén. Rettentően kecsegtető, hogy a rendező fogásai vagy technikai, műfaji keretek és a karakterek irányából közelítsük meg a filmet, de ezektől szeretnék eltekinteni egy rövid összegzés után – Andersson régebbi filmjeiről írt cikkek jól összefoglalják az előbbieket. Véleményem szerint, ha csak bizonyos perspektívákból próbáljuk meg interpretálni a látottakat, nem fogunk sok újdonságra akadni, főleg, ha több filmet is láttunk már Anderssontól, ugyanakkor fontos, hogy tisztában legyünk ezekkel is.
Roy Andersson karaktereit akár antihősöknek is nevezhetjük. A reklámfilmesből lett kultrendező a szürke, hétköznapi embert tette meg művei központi alakjává. Filmjeiben mindenki köpönyegét vesztett és összetört Akakij Akakijevics, legyen szó papról, orvosról, katonáról, irodistáról, vagy jelen film esetében akár Hitlerről. Merev, szürkés tónusú képei szintén a kiszolgáltatottságot tükrözik. Ebben az esetben viszont a nézők kiszolgáltatottságáról van szó: csak azt látjuk, amit a rendező akar láttatni, egyetlen szemszögből, ahogy a vászon előtt ülve sem mozgunk filmnézés közben. Lehet beszélni az elidegenedés, a magány vagy a hiány toposzáról a filmek kapcsán. Az emberek, mintha nem is egymással beszélgetnének, hanem újra és újra ugyanazt a monológot ismételnék, miközben senki sem érti meg őket önmagukon kívül. Ezen esztétikai elemek összessége adja ki egy Andersson-film groteszk, fekete humorát. Egyszerre sírunk és nevetünk voltaképpen magunkon, hiszen mi magunk vagyunk a nézők és főszereplők egy személyben.
A Történetek a végtelenségről talán az eddigi legnehezebben befogadható film a rendezőtől. Epizódjait egy női hang narrálja, – néha még ez a narráció is elmarad – minimális verbális információval látva el a nézőt, akit aztán teljes magányban hagy saját gondolataival. Egy hitét vesztett pap, egy fellegek közt lebegve ölelkező pár és egy bűntudattól szenvedő ember figuráján kívül egyedül a vadludak térnek vissza egynél több jelenetben. A rendező a filmen keresztül ismét felteszi az emberiség örök kérdéseit: Létezik Isten? Mi történik velünk a halálunk után? Mi értelme a létezésünknek? A válaszokat azonban ne Anderssontól várjuk, legalábbis didaktikus módon ne. Ő, illetve a filmje inkább katalizátorként akar hatni a nézőre. A film leginkább egy lírai költeményhez hasonlítható, ahol a szavak és sorok a józan szerkesztés szabályai felől nézve széttartanak, de intuitív módon, a tudatalattiban a vers egésze összeáll. Az egyes emberek kiragadva a tömegből, individuumként ábrázolva egyenlővé válnak. Hitler ugyanolyan gyámoltalan, mint a pap, aki nem tud hinni Istenben, vagy a randira igyekvő férfi, aki eltéved. Ezeket a képeket nem csak az erőteljes látványvilág és a rendező víziója fogja össze. Mindegyik kis epizód a különböző érzések, történetek végtelen ismétlődéséről szól, amiket a történelem nagy pillanatai sem törnek meg. A vadludak ősszel elvonulnak délre, majd visszatérnek újra és újra. Ezt egy világháború szörnyű eseményei sem tudják megszakítani. Az örök visszatérés nietzschei gondolatát látjuk Andersson művészete által vászonra feszítve.
Ez a film nem való mindenkinek és ezt jól tükrözi, hogy a vetítés alatt megfogyatkozott a nézőközönség. Ketten kimentek, míg egy pár a film végéig kommentárral látott el minden részletet, majd a végén nevetve nyilvánították értéktelenné a Történetek a végtelenségről-t. Egy valóban nehezen befogadható filmről van szó, ezért ha valaki még csak most ismerkedne a rendező munkásságával, előbb valamelyik régebbi filmjét ajánlanám megtekintésre.
Király Péter